Versenysport vagy népegészségügy

Vegyünk egy analógiát, hátha úgy világosabb lesz a dolog, legyen ez egy ország egészségügyi helyzete. Vegyünk egy országot, ahol kiemelkedő az egy főre jutó olimpiai érmek száma alapján a negyedik a világon, de szintén negyedik a rákos megbetegedések sorrendjében is. Milyen akkor ebben az országban az egészségi állapot? Különös tekintettel arra, hogy ez ország a világon a 48. az egy főre jutó GDP tekintetében, de csak a 60. a várható élettartam listáján. Rendjén való lenne-e, ha az ország egészségügyi minisztere (már, ha volna ilyen) az olimpiai eredményekkel igazolná, hogy nincsen gond az egészségügyben? Rendben lenne-e, ha ennek az országnak a kormánya a versenysport fejlesztésére biztosítana minden korábbinál nagyobb forrásokat a közegészségügy helyett. Például úgy, hogy a látványsportok támogatását a cégek társasági adójából is lehetne finanszírozni. Rendben lenne-e, ha az ország lakóinak egészségi állapotát, a kórházak helyzetét, az egészségügyi szolgáltatások minőségét firtató kérdéseket az illetékesek a az olimpiai és világbajnokságok eredményeinek felsorolásával ütnék el?

Merthogy Rétvári államtitkár pontosan ezt teszi. Jelenleg tudomásom szerint tíz magyar diák tanul Cambridge-ben (közülük négy egy budapesti alternatív iskolából jött), hiába nagyszerűek az eredményeik, az semmit nem mond el a hazai oktatás minőségéről. Ugyanígy semmit nem mond az, hogy nagyszerű eredményeket érünk el a robotika versenyeken (ezek jó része is egy budapesti alternatív iskolához kapcsolódik, mások pedig egy lelkes szülőhöz, aki saját maga edzi az iskolától független csapatát) és az sem, ha a Ballettintézet növendékei Grand Prix-t nyernek, esetleg a speciális gimnáziumok tanulói a kémia vagy matematika olimpiákon aratnak győzelmet. Nagyszerű teljesítmények ezek ugyan, de éppen, hogy a közoktatás ellenében érik el őket a versenyzők. Ők azok ugyanis, akik vagy alternatív iskolába járnak, vagy olyan intézményekbe, amik kifejezetten az ilyen versenyekre készítik fel őket. Az sem véletlen, hogy virágzanak azok az intézmények, amik a külföldi egyetemek felvételijére késztik fel a diákokat (nem kis pénzekért) és az angol-, amerikai elit egyetemekre bejutók közül sokan ennek köszönhetik a sikert, nem annak a közoktatásnak, ahol még angolul megtanulni is problematikus. A magyar oktatás minőségét sajnos azok a felmérések mutatják meg, amik a teljes oktatási spektrum teljesítményét helyezik nemzetközi összehasonlításba, például az egyre kevesebbet emlegetett PISA felmérés, aminek nagyon lehangoló eredményei vannak. Ebből nem csak az derül ki, hogy hazánk oktatása az OECD országok átlaga alatt van valamivel, hanem az is, hogy a mi iskolarendszerünk szinte példátlan módon szétszakadt és szinte példátlan mértékben szegregálja a tanulókat. Ezt csak erősíti, ha a versenyeredményeket fetisizáljuk. Hab csak a tortán, hogy a PISA alaposabb elemzéséből az derül ki, hogy a tanulóink legjobb 20%-a a nemzetközi összevetésben rosszabbul áll, mint a leggyengébb 20%, a úgy tetszik tehát a legjobbjaink rontják az eredményeinket a gyengébbeink pedig javítják. Hogyan egyeztethető ez össze a kiváló versenyeredményekkel? Úgy, hogy a néhány specializált elitiskola statisztikailag egyszerűen elhanyagolható.

Az igazi baj az, amikor ez a hozzáállás nem csak propagandaszöveg és nem csak az újságírók lerázására szolgáló patron, hanem a közpolitikát meghatározó felfogás. Nem láthatunk bele az államtitkár fejébe, de félő, hogy ő valóban azt gondolja, amíg a versenyeken tarolnak a diákok és tízen bejutnak Cambridge-be, addig nem kell aggódni, minden rendben van. Akár az is, ha pont azokat az alternatív iskolákat lehetetlenítik el (beleértve a speciális tantervű elitintézményeket), amiknek sok győzelem köszönhető. Félő, hogy alapvető félreértésben van abban a tekintetben, hogy mi is lenne a dolga az ország szolgálatában.