Túl a tanításon
Vezércikk - 2020. május 26.
Két hónapja, amikor hirtelen az iskoláknak be kellett zárnia hihetetlen munka indult meg, mindenki azon gondolkodott, hogy milyen platform, milyen módszer, milyen munkarend lenne a legmegfelelőbb, vagy a legalábbis a leggyorsabban hadrendbe állítható, amivel a tanítást meg lehetne oldani. Azóta mintha többé-kevésbé kialakultak volna a formák, jobban vagy rosszabbul, de digitális tanítás van mindenhol. A kormányzat megnyugodott, mivel az érdemjegyek száma alapján minden rendben zajlik, a pedagógus kar pedig négyesre értékelte a tanárok teljesítményét (láthatóan nem képesek elszakadni a gondolattal, hogy mindent egy darab osztályzattal kell értékelni). A közbeszéd és a szakmai fórumok is elsődlegesen a tananyag tanítására koncentráltak, pedig a nagy iskolaellenes (Illich és Holt) programokkal szembeni elsődleges kritika az, hogy az iskola nem csak oktatási, hanem szocializációs tér is, és mint ilyen nélkülözhetetlen.
Tegyük fel, hogy ez így van: miként szocializált az iskola az elmúlt két hónapban? Milyen mentálhigiénés hatása van a helyzetnek a diákjainkra? Kellene ezzel foglalkoznunk? (A probléma egy szeletét már felvetettük egy korábbi cikkben, de nem lett túl sok visszhangja. Talán még nem késő az év végi témazárók mellett (helyett?) a diákjaink mentálhigiénéjével is foglalkoznunk.
Már csak azért is, mert könnyen lehet, hogy ebből a szempontból a neheze még előttünk áll. Finn ismerőseim hívták fel a figyelmemet arra az érdekes tényre, hogy az országukban az öngyilkosságok száma nem a sötét télen a legmagasabb, amikor lecsökkennek a szociális kapcsolatok, hanem tavasszal. Az igazi és leküzdhetetlen nehézség nem a bezártság, hanem amikor újra ki kellene menni az emberek közé. Meglehet, hogy a helyzet analóg a karanténnal. Ha ez így van, a neheze (a diákok lelki állapota szempontjából) még előttünk van.
