Nagy Testvérek között
Vezércikk - 2022. november 5.
Sokszor kritizáltuk már azt a gyakorlatot, amikor a diákoknak a mobiljainkat le kell adniuk amikor belépnek az iskolába és csak akkor kapják vissza, amikor hazamennek. egyszerűen pazarlásnak tűnik, hogy egy ilyen remek eszközt, ami kifejezetten elősegítheti a modern oktatást kitiltunk a tantermekből. Természetesen érthető, hogy miért, az a félelem, hogy a tanóra nem tud versenyezni a diák figyelméért mindazzal, amit a telefon kínál. Pedig ez nincs így, ha érdekes az óra, ha izgalmas a feladat, ha látható a tanulás értelme, a diák örömmel tanul. Tanulni mindenki szeret, nem lehetetlen konkurálni a mobil-világgal. Az utóbbi időben azonban azt látom, hogy nem is ezért lehet gond a mobil az iskolában, hanem egy másik szempontból, ami sokkal inkább a szünetekben, mintsem a tanórákon jelent problémát.
Ahogyan olyan sok mást is, ezt is a technikai fejlődés idézte elő. Azzal, hogy a telefonok tárhelye egyre nőtt, hogy egyre jobbak a tömörítési eljárások, egyre jobbak a kamerák és már a mobilnet sem luxuscikk a mobiltelefon alkalmassá vált arra, hogy bármikor képet és videót rögzítsünk vele és ezt akár azonnal meg is osszuk. Mivel idén új osztállyal kezdtem, megdöbbenve láttam, hogy a tizenhárom évesek milyen magától értetődő könnyedséggel kapják elő a mobiljukat, ha valami érdekeset látnak. Ők már nem is a Facebook és nem is az Instagram, hanem a Tiktok generáció, akiknek a videó lett az anyanyelve. Ha valaki vicceskedik, hasra esik, leszakad a gomb a nadrágjáról, leeszi magát vagy éppen bamba képet vág már elő is kerül egy vagy több mobil és a pár másodperces videó már fel is kerül valahová, ahol mindenki láthatja. Ahogy néztem az esetek többségében az alany kínos nevetéssel fogadja a tényt, hogy a netre került, már ha egyáltalán észreveszi. Felháborodni, ágálni ellene nem sok értelme lenne, nem csak azért mert akkor nem tűnne jó fejnek, hanem azért is márt azt már ők is nagyon jól tudják, hogy ami egyszer a netre került, az ott is van és jobbára ott is marad.
Persze tagadhatatlan, hogy ez a technika milyen jótékony hatással van például a hatósági túlkapások esetében, de az iskolában ritkán vagyunk ennek áldozatai. Miközben én magam sem vagyok boldog attól, hogy bármikor készülhet rólam felvétel, amit az egész világ lát, nem nehéz elképzelni, hogy mit jelent ez egy bizonytalan én-képű kamasz számára. Abban az életkorban, amikor rettenetesen felértékelődik a kortársak véleménye, amikor a külső, a mutatott kép szinte mindennél fontosabbá válik (akinek volt már kamasz lánya és várt reggel a fürdőszoba előtt, az tudja miről van szó) ez lehetőség valódi fenyegetettség. Ehhez képes a Sartre féle egzisztenciális rettegés kismiska. Mindenkiről lehet előnytelen képet készíteni, elég csak evés közben a megfelelő pillanatot elkapni például, azzal a tudattal élni, hogy ezek a pillanatok az örökkévalóság számára rögzülnek, nem könnyű. Miközben az internet az a terep, ahol a kamaszok (és persze a felnőttek is) sokat dolgoznak azért, hogy valamiféle idealizált képet mutassanak be magukról, a tény, hogy a lehető legrosszabb képünk is megjelenik ott nehezen viselhető.
Persze a megoldás nem a mobilok tiltása, hanem az, hogy megértessük mindenkivel, miért baj az, ha a másik (nem utólagos, hanem előzetes) belegyezése nélkül készítünk (és osztunk meg) felvételeket. Érdemes beszélgetni arról is, hogy milyen lehet például a ma már húsz éves David számára, hogy már 140 milliószor nézték meg, ahogy hét évesen kicsit kómásan beszél a fogorvostól hazafelé menet. Milyen közös szabályokkal lehet megszabadulni a fenyegetettség érzésétől és hogyan tehető az iskola ebből a szempontból biztonságos hellyé. Tisztázzuk, döntsük el közösen, mikor lehet valakiről videót, fényképet készíteni és mikor lehet ezt másokkal megosztani. Ha nem tesszük, egy olyan disztópiában találjuk magunkat, ahol nem egy Nagy Testvér figyel mindenkit, hanem folyamatosan egymást tartjuk megfigyelés alatt.
