Most jön a neheze

Az első tanulság egyszerű: a 21. század megérkezett az iskolákba. Egy jó ideje már szelíden kopogtatott, köhécselt a küszöbön, mi is írtunk erről könyvet is, aztán 2020. március 13-án ránk döntötte az ajtót. Most már senki nem tehet úgy, mintha a 21. századi pedagógia eszközei és módszerei ne léteznének. Egy nagyon kis szeletükből ízelítőt kapott minden tanár és minden diák, minden szülő. Vannak olyan következtetések, amiket nem nekünk, tanároknak kell levonnunk, például az, hogy az eszközök elérése (számítógép és sávszélesség) az esélyegyenlőség egyik legfontosabb kritériuma lett. Jó lenne látni azokat az állami programokat, amik a hátrányos helyzetű családoknak segítenek, hogy be tudjanak kapcsolódni a digitális munkarendbe, biztosan vannak, csak a szerénység tiltja, hogy nagydobra verjék őket.

De vannak olyan következtetések, amik ránk vonatkoznak és nem hajolhatunk el előlük. Ilyen például az, hogy a klasszikus előíró-számonkérő, a frontális oktatásra épülő pedagógia már nem működik. Eddig sem nagyon működött, de legalább nem volt annyira látványos a kudarca. Az a pedagógia, aminek fő motivációs eleme az osztályzat (ami egyszerre a tudás mérésének, a fegyelmezésnek is eszköze) azonnal összeomlik, amint a dolgozatot és a felelést kihúzzuk az amúgy is régóta billegő Jenga toronyból. Kik kell találnunk, hogy mi kerüljön a helyére, különben ránk omlik az egész. Vannak alternatívák, legalább 120 éve a nagy reformpedagógiák megjelenése óta, érdemes lenne egy kicsit körülnézni közöttük.

A második tanulság, hogy ebben a bizniszben együtt vagyunk. Együtt vagyunk tantestületek és együtt vagyunk szülők-diákok-tanárok. Egyértelművé vált, hogy a pedagógiai partizánok kora lejárt. Bármilyen elszánt, felkészült és kreatív is volt egy-egy tanár, magában akár még több kárt is okozhatott, mint amennyi hasznot hajtott. Képzeljünk egy iskolát 30 nagyszerű tanáregyéniséggel, ahol mindenki a maga útját járja. Mindegyik tanár kiválasztja a szerinte legjobb platformot, a legjobb projekteket, a legjobb kommunikációs formát. A diákok meg kapkodják a fejüket, hogy mikor hova kell éppen felcsatlakozni és úgy meg lesznek terhelve, mint egy bányaló. Ehhez képest az az iskola, ahol nem olyan brilliánsan kreatívak a tanárok, de a tantestület egyeztet arról, hogy milyen platformot használjanak és milyen terhelése legyen a gyerekeknek biztosan jobbat tesz. Igaz az is, hogy nem csak, mint tantestület vagyunk együtt ebben az egész dologban, hanem mint tanárok úgy általában. A digitális oktatásra átállás sok nagyon szép példát hozott arra, miként is tudunk mi mindannyian együttműködni, Facebook csoportok nőttek ki a semmiből, webinárium sorozatok indultak és itt a mi oldalunkon is megugrott a forgalom és a közös gondolkodás is. Aztán azt is lehetett látni, ahogy fásulunk és fáradunk bele a dologba (akárcsak a diákjaink), hogyan laposodnak el a beszélgetések a csoportokban, hogyan nő a passzív rezisztencia. Pedig a közoktatás legnagyobb erőforrása lehetne, ha mi tanárok képesek lennénk együtt dolgozni kicsiben és nagyban egyaránt.

De nem csak mi tanárok vagyunk együtt ebben a dologban, hanem együtt vagyunk a szülőkkel és a diákokkal. Nem arról van szó, hogy eddig tudtunk volna tanítani anélkül, hogy a család ebben partner lett volna, hogy a szülők is fontosnak tartanák, hogy a gyerek részt vegyen a tanulásban. nem, ez eddig sem volt másként, csak attól a ténytől, hogy a diák ott volt a teremben úgy tűnhetett, mintha részt venne a tanulásban. Most azonban eljött a király meztelen pillanat és kiderült, hogy a szülők kooperációja nélkül nem megy. Az is egyértelművé vált, hogy az évi két szülői értekezlet és a két bizonyítvány nem elegendő kommunikáció az iskola és a családok között, hogy nem lehet fenntartani azt az alá-fölérendeltségi viszonyt, amiben az iskola a hivatal, a szülő pedig az alattvaló. Kooperáció kell és kommunikáció. Személyes kommunikáció az egyes adott gyerekről, az ő tanulásáról és helyzetéről, annak a felismerése, hogy a gyerek tanulása valami olyasmi, amiben együtt vagyunk benne. (Persze a szülők részéről is szükséges ez a felismerés, de ez a cikk most nekünk, tanároknak íródik.)

Az is világos, hogy a tanulásban a diákjainkkal is együtt vagyunk. Újra kiderült, hogy milyen aljas és mennyire hamis a Leninnek tulajdonított mondás: Jó dolog a bizalom, de még jobb az ellenőrzés. ugyan sokan próbáltak egyre elkeseredettebben ragaszkodni az ellenőrzéshez (videó a testnevelésről, csalásbiztos tesztmotorok stb.), egyértelművé vált, hogy ebben a rendszerben a diákok behozhatatlan előnyben vannak. Amennyiben ellenfeleknek tekintjük őket, mivel az is látványos volt, hogy lehet bizalomra épülő rendszereket is működtetni. Ehhez persze az kell, hogy a diákjaink ne alanyai, elszenvedői legyenek a tanításnak, hanem aktív részesei és alakítói annak a folyamatnak, amiben mi segítjük őket.

A harmadik tanulság: a digitális oktatás nem működik. vagy, ha szelídebben akarunk fogalmazni, nem működik jól. A kormányzati diadal jelentésektől eltekintve, ami a bukások számának csökkenésével igazolta, hogy minden a legnagyobb rendben volt, minden tanárnak egyértelmű volt, hogy ami ebben a félévben történt az legfeljebb tűzoltásnak volt jó. Nem sebészeti klinika volt ez, hanem tábori kórház, ahol steril kötszer helyett az ingéből készít tépést az orvos. Ez persze jó hír is a számunkra, egyhamar nem fogják gépek helyettesíteni a tanárokat. Megint nyilvánvalóvá vált, hogy a tanítás szociális tevékenység, ami biológiai meghatározottsága miatt is igényli a jelenlétet, a sokcsatornás kommunikációt, az oda-visszajelzést. Ezt nem tudja pótolni a legjobb tesztmotor és a Zoom vagy bármely más videókonferencia sem. Gondoljunk bele, hiába van mozi már több mint száz éve, az emberek mégiscsak elmennek a színházakba. Senki sem gondolja, hogy azt az élményt, amit az élő színpadi előadás ad pótolni tudná a film, vagy akár csak a színházi közvetítés. Szükségünk van arra, hogy ott legyünk, jelen legyünk és együtt legyünk. Persze van amit a film jobban tud, sokkal nagyobb és látványosabb robbanások lehetnek a vásznon, mint a színpadon, de a jó színház nem is ebben próbál versenyezni. (Ugyanez az analógia igaz a zenére is, hiába tökéletesebb a stúdió hangzás, az emberek özönlenek a koncertekre, és mint láthatjuk nagyon rosszul élik meg, ha nem tehetik ezt.) Mi következik ebből a számunkra (azon túl, hogy a szakmánk jövőjéért nem kell aggódnunk)? Elsősorban az, hogy nem gondolhatjuk, hogy ugyanazt és ugyanúgy tudjuk a digitális munkarendben csinálni és elérni, mint amit eddig tettünk. Lehet, hogy vannak olyan dolgok, amiket így jobban lehet csinálni (egyéni projekteken például jobban tudnak így dolgozni a diákok) és vannak olyanok, amikkel kár próbálkozni (témazáró dolgozat például). Ki kell találnunk, hogy mi az, amiben erősítenünk kell és hogyan tudjuk pótolni azt, ami kimaradt.

A negyedik tanulság: nem tananyagot tanítunk, hanem gyereket. Ez elég közhelyesnek tűnik, de érdekes módon az elmúlt fél évben alig esett szó arról, hogy mi is van igazából a diákjainkkal, hogyan érinti őket ez a helyzet. A közös beszélgetéseink, a tanári csoportok komment áradata elsődlegesen technikai kérdések körül mozgott (melyik a jó videócset? melyik a jó tesztmotor?), az hogy mi van a gyerekekkel, szinte elő sem került (itt írtunk róla azért). Mintha az oktatás és nevelés párosából az utóbbiról rögtön lemondtunk volna. Önként helyezkedtünk bele a tananyag átadó szakmunkás szerepébe pedig máskor büszkén hangoztatjuk, hogy a tanári hivatás nem csak annyi, hogy leadjuk az anyagot. Akár tetszik, akár nem a mostani diákjaink lesznek a karantén-generáció, az ő gyerekkoruknak ez lesz a meghatározó élménye. Mit tehetünk, hogy ennek a káros hatásait ellensúlyozzuk, mi ebben a feladatunk, hogyan törőhetünk a diákjaink mentálhigiénés állapotával? Muszáj ezen is töprengenünk, muszáj ezekre a kérdésekre is felelnünk. Érdemes lehet már csak azért is csoportos projekteket csinálni a diákokkal, fontos lehet személyes és rendszeres (heti vagy akár napi) kapcsolatot kialakítani velük, teret adni annak, hogy ne csak a tananyagról legyen szó. Talán még soha olyan fontos nem volt a szerepünk mint most.

Biztosan lehet további tanulságokat is levonni, de talán már ennyiből is látszik, mennyire nincs könnyű dolgunk. Azonban ha sikerül a jó válaszokat megtalálnunk, joggal lehetünk büszkék a munkánkra.