Miért változik nehezen az oktatás?

Szeretném már most, az írás elején leszögezni, hogy senki ellen nem szól, egyszerűen az oktatási szcéna több szeletére rálátva kialakult bennem egy érzés. Természetesen bármi, amit leírok nem lehet mindenkire igaz, de szerintem trendek szintjén léteznek ezek a dolgok. Szóval a kérdés az, hogy az a paradigmaváltás, amit számon kérünk a közoktatáson, vajon miért nem jön el, vagy legalábbis miért késik. Számon kérik már a szülők, akik több mint tízezren szúrtál le a változás igényének virtuális zászlaját a Szülői hang térképén. Nem is felületes, hanem, mint írják gyökeres változást szeretnének az oktatásban. A diákok is százezrével tették le a voksukat a rendszer alapvető újragondolása mellett, ennek remek példája az a videó, amelyben a diákok a színész-rapper noÁr hangján követelik talán ugyanazokat a változásokat. Mindenesetre sok dolog előkerül a rap-számban, az IKT eszközök is megemlítődnek, mint a jövőre nyitott kapuk megtestesítői. Végül szólnunk kell a tanárokról, akiknek már hetente jut továbbképzés, új szakkönyv, webinárium vagy konferencia - mind-mind egy új pedagógia jegyében.

Abban sokan egyetértenek, hogy változás kell. Ezzel egyébként már öt éve is sokan egyetértettek, annyi különbség talán mégis van, hogy az oktatáspolitika kicsit megengedőbb a változást (belülről) követelőkkel szemben. Ennek örülnünk kellene, hiszen végre úgy érezhetjük, hogy a diákok, a szülők és a tanárok ugyanazt akarják. Ebből pedig csak sikeres forradalom lehet. Hacsak nem pont az ellenkezőjét teszik annak, mint amit akarnak. És mindezt teljes jóindulattal, a gyermekek féltése, boldogulása nevében.

Nézzük sorjában. Itt vannak először is a szülők. Ők változást akarnak, féltik a túlterhelt diákokat, szeretnék, ha kevesebb felesleges terhelésnek lennének kitéve, és követelik a modern pedagógiai módszertan integrálását a közoktatásba. Ehhez képest szerintem némileg árnyaltabb a kép ... gondoljunk csak bele abba, hogy mi is történik egy általános iskolai felvételi tájékoztatón. Nagy bátorság kellene annak az igazgatónak, aki azt mondaná, hogy nálunk kérem megtanítjuk alsóban a gyerekeket írni, olvasni, számolni, énekelni, rajzolni, aztán csak játszunk. Több ilyen eseményen voltam, még soha nem olyan, hogy ne hangzott volna el A kérdés, bármelyik verzióban: van délután külön angol / külön német / versenysport / néptánc szakkör stb. Ha ez a nyomás megszűnne, és attól lenne pont szimpatikus egy iskola, hogy ezeket a plusz terheket nem teszi 7 éves gyerekekre, akkor valószínűleg több idő jutna délutánonként játszani, és nem azt gondolná sok szülő, hogy ha nem jár különangolra a gyerek délután 6 évesen, akkor lemarad.

(MEGJ:.Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ez elsősorban a középosztály problémája, hiszen a szegény embereknek nincs minderre pénzük - nekik maradnak a szegregált osztályok, az iskolai 'leállósáv', ahol már első év első félévében lehet tudni, hogy senkiből nem lesz semmi. Vagy ha jön egy lelkes tanító, aki felteszi az életét arra, hogy itt is minőségi oktatás legyen, akkor majd a kötelező nyelvvizsga szorítja ki az egyetemről ezeket a diákokat. Szóval arra remekül kitalált, bejáratott rendszerünk van már, hogy a gyengéket és a szegényeket hogyan szorítsuk ki a sikeres közoktatásból, de ez a cikk most nem erről szól. Azokról, akiknek a lehetősége (és az igénye) meglenne, és meg is van, hogy a gyermekük boldogulásáért aktívan tegyenek. )

Ha tehát a szülők azt látják, hogy a gyermekük nem a megfelelő hatékonysággal tanul, ha tudnak, közbelépnek. Ha azt látják, hogy az értékelési rendszer más, akkor követelik vissza a 'régit', amit ők is értenek (vagy nem követelik vissza, csak egyszerűen nem értik). Ha a tanár figyelemmel van a diákokra, és nem terheli őket agyon, hanem kiszámolja, hogy az ő tantárgyát hogyan lehetne a legkevesebb otthoni plusz munkával sikeresen megtanulni, akkor a szülő megijed, hiszen a tanár 'komolytalan', és gyerek szintén nagyon gyorsan magántanárnál találja magát. A szülők irányából tehát ez a két alapvető igény fogalmazódik meg: legyen kevesebb a terhelés, és maradjon a rendszer. Vagyis inkább úgy fogalmazhatjuk meg, hogy: csökkenjen a terhelés, és legyen modern az oktatás, a gyerek mégis tudjon magas szinten megfelelni a jelenlegi oktatási környezet elvárásainak. És ehhez pont, hogy az kell, hogy a változás ne következzen be, hiszen ha kevesebb tényt tanítunk (amit úgyis elfelejtenek egy hét múlva), akkor a szülő megijed. A gyerek lemarad. Ha tele van jegyzetelve a füzet, és minden óra után vázlat van benne, sok-sok anyaggal, akkor jó. Mert akkor értjük, és akkor tudunk viszonyulni hozzá. A jó tanár szigorú, és tisztességesen 'leadja' az anyagot, és korrekt módon 'visszakéri'. A kísérletezgető tanár, az, aki projekt-módszerrel fejleszt kompetenciákat, az komolytalan. Mert azt nem értjük, és az bizonytalan. Hogyan lehetne felkészíteni a gyereket az érettségire, ha nem feleltetjük, ha nem magoltatjuk és nincs 'kökemény' számonkérés, ahol 'bevasaljuk' rajtuk, amit tudni kell. Ha az iskola nem így működik, a szülők alternatív megoldást keresnek, vagy - rosszabb esetben - panaszt tesznek a tanárra. A kerülőutak leginkább délutáni különórákat jelentenek, amivel az a baj, hogy az agyonterhelt tinédzsert még további plusz feladatokra szorítják - és pont azok a szülők, akik a leghangosabban tiltakoznak a gyerekek túlterheltsége miatt az iskolában.

Olyan ez, mint a régi viccben, ahol arról panaszkodnak, hogy olyan rossz volt a kaja ... és olyan kevés. Vagy-vagy. Az utóbbi eset a kellemetlenebb, amikor a tenni akaró tanárt, iskolát hivatalos fórumon is megtámadják ezért. Birtokunkban van egy 'bejelentő-levél' egy budapesti gimnázium ellen, ahol a szülők - többek között - azért tettek panaszt, mert a tanárok megengedik a gyerekeknek, hogy néha egyenek-igyanak az órán, a táblára került vázlatot a telefonjukkal lefényképezhetik, és elvihetik (ily módon korcsosítva a jegyzetelés képességét), valamint zárt Facebook csoportban osztanak meg információkat (ezzel függőségbe taszítva a diákságot). További probléma a telefonok használata egyáltalán. Miért nem tiltják? Szintén kifogás volt, hogy nincs a gimnáziumi osztályban hetes, aki - többek között - a szellőztetésért is felel. Mi lesz így az oxigéndús levegővel? Ha jobban belegondolunk ezek a felvetések mind-mind arról (is) szólnak, hogy a 'régi, jól megszokott' világ ne változzon. Ezen a ponton szeretném feltétlenül megjegyezni, hogy mindez nem a szülők kritikája itt. Honnan tudná? Nyilván az alapján tud ítéletet hozni egy szülő, amit ő maga is télt, látott, és ami nála, abban az oktatási rendszerben - működött. Én se haltam bele a felelésbe, rendes, diplomás ember lett belőlem - hallható gyakran. Nem csoda, hogy a gyermeke féltése okán is kézzel-lábbal tiltakozik minden olyan változás ellen, amely - megítélése szerint - veszélyezteti említett gyermek jövőjét. A helyzet annyival bonyolodott, hogy ugyanezek a szülők egyre hangosabban tiltakoznak említett oktatási rendszer ellen - főleg az ellen, hogy ez mennyire terheli le a gyerekeket. Lehet tanárként ügyesen lavírozni ebben a labirintusban.

A második érdekelt csoport kétségtelenül a diákság. Azt gondolhatnánk, hogy ők aztán valóban a bőrükön érzik az őket a végletekig terhelő oktatási rendszer teljes súlyát, és igazi változásra vágynak. Ez nagyon szépen kimondatik a már fentebb hivatkozott noÁr rap-dalban, ahol a kulisszát lázadó diáksereg adja, akiket magával ragad a lázadás és a forradalom. Ez szép. Tényleg. Sok szempontból igazuk van szerintem is, sok olyan hatalmi jelkép' jellemzi az oktatást, ami teljesen felesleges (pl. ha nem tudom másképpen elnyerni a diákok figyelmét, csak ha 'osztály, vigyázz-t kiáltok', akkor megette a fene az egészet). Amikor azonban az oktatáspolitika elleni tiltakozás üres, felszínes lózungjai mögé próbálnak mutatni, rendre érthetetlen lesz, amit mondanak. Komolyan a Redmenta és a Kahoot lesz az, ami kinyitja az életre a kaput? Azt hisszük, hogy egy feleletválasztós, ismeretek automatikus tesztelésére használható rendszer pedagógialiag modern? A Kahoot szintén ez a kategória, csak kicsit viccesebben néz ki. Ha valaki komolyabb mélyreható változást szeretne, ezeknek az eszközöknek a használatát nem propagálja. Ez egy rap-szám, persze, én is tudom, meg a kahoot-ra jött ki a rím, mégis érdekes, hogy pont ezek kerülnek elő (egyébként egyszerűen azért, szerintem, mert a 'progresszívként' megélt tanárok ezeket az alkalmazásokat használják). És ezekhez alapvetően könnyű alkalmazkodni, hiszen a teszteket értik a diákok, nem kell hozzá semmit megérteni, másképpen csinálni - pontosan ugyanaz történik, csak online. És a haladó eszmék itt megtorpannak, mert ha valódi változást próbálnak kieszközölni (pl. az értékelésben, a munkaszervezésben, vagy az óravezetésben), akkor a diák értetlenül néz - ezzel neki is dolga van. Egy nagyon egyszerű példa: ha az online zárt csoportban a tanár bejelenti a dolgozatot pluszban és folyamatosan kiteszi a házi feladatokat, akkor az jó. Amennyiben azonban van egy naptár, ahol ezek pontosan megjelennek, de nem mindig mond el mindent, hanem a diákok felelőssége, hogy a naptárt nézzék, és felkészüljenek a különböző mérési pontokra, akkor már nem olyan szimpatikus az IKT. Szintén, ha azt várjuk el, hogy egy tesztsort a Kahoot-on töltsenek ki, és na papírra írják, hogy A,B,C,D, hanem egy telefonon jelöljék ki a választ, az vicces. Ha egy szöveget kell értelmezni, összefoglalni, illetve egy projekt során másokkal megosztani, és együttműködve valami újat létrehozni, az nehézkes és bonyolult. Ha a számítógéppel nem játszani kell, hanem egy feladatot megoldani, egy új felületen, amit erre hoztunk létre, az a diákok részéről is egy másfajta tanulási folyamatot (is) feltételez, márpedig, ha változik a követelmény és a rendszere a tanóráknak, akkor a régi berögzülések nem lesznek érvényesek, és kiszámíthatatlanabb lesz minden. Ezt pedig senki nem szereti.

Szintén nem elhanyagolható az a szempont sem, hogy a diákok maguk is gyakran azokat a tanárokat ismerik el, akitől (kicsit) félni kell. Furcsa volt hallgatni azt a tanár kollégát egy konferencián, aki elmondta, hogy szép-szép mindaz, amiről beszéltem, és ős is megpróbált így változtatni, de egy hét alatt vált komolytalanná a diákok szemében. Ja, hogy nincs mától felelés? Akkor nem kell tanulni. Oh, előre megkapjuk a dolgozat kérdéseit, hogy rendesen fel tudjunk készülni a lényegre koncentrálva? A tanár komolytalan (és hülye is ráadásul), és így még puskázni sem kell. És folytathatnám. Szintén érdekes sok kérés a diáktüntetések transzparensei között szemlélődve, hiszen folyamatosan a 'csekkfeladás', vagy éppen az adóbevallás jön elő - nagyjából a gyakorlati készségek, ha úgy tetszik akár a soft skill-ek megfelelőiként. Csakhogy a mindennapi gyakorlat pont azt mutatja, hogy ha van ilyen óra - életvitel a neve - akkor minden erejükkel azon vannak a diákok, hogy elkerüljék. hiszen értelmetlen és komolytalan. Hasonlóképpen éreznek sokan a készségtárgyakkal szemben. Az ének az könnyű, meg lehet írni alatta a fizika házit. Ha projekteket próbál egy tanár csináltatni, akkor szintén hatalmas erőfeszítésébe kerül gyakran, hogy elfogadtassa, hogy így is lehet tanulni, nem csak azzal, ha tényeket, adatokat magoltatunk be.

Hasonló az a történet is, amelyet pár oktatással kapcsolatos Facebook csoportban volt szerencsém követni egy ideig, ahol egy szülő (talán tanár-szülő, nem emlékszem pontosan) sarkos és kemény véleményt fogalmazott meg a tanárok felé - rajtu(n)k múlik minden, az oktatás NEM az oktatáspolitika, hanem a tanár-társadalom. Ha nem működik a közoktatás, azért kizárólag a tanárok a felelősek, mert nem hajlandóak modern szemléletben - akár semmibe véve az oktatáspolitikai diktátumokat - tanítani. Aztán jött a csavar, mert ugyanez a szülő az érvek között ugyanilyen hévvel emlegette fel az értelmetlen sportnapot, ahol a gyerekének a szabadban kellett egy napig a többiekkel - értelmetlenül - lennie, ahelyett, hogy fontosabb dolgokat intézhetett volna egy hivatalban. Ezzel is csak azt erősítjük meg, hogy azért alapvetően csak a szigorú, keményen számonkérő, vizsgára elkészítő tanár az igazi jó tanár. Egy idősebb, neves fizikatanártól hallottam: én már régóta nem tanítok fizikát, csak robotokat tréningezek vizsgákra. Erre van igény, és erre van lehetőség.

Mindezzel a hosszúra nyúlt fejtegetéssel pusztán arra szerettem volna rávilágítani, hogy a közoktatás közel sem egy dimenziós probléma. Nem vesszük gyakran észre, de a legjobb indulattal, és minden forradalmi hév ellenére, amit teszünk, pont a rendszer konzerválását segíti elő. Tanárként, de szülőként és diákként is. Persze, tudom, és nem nehéz belátni, hogy a valódi változás sok bizonytalanságot, félelmet és kiszámíthatatlan folyamatokat indíthat be, de talán mégis ez lenne az az út, amin érdemes lenne közösen elindulnunk.