Magániskolák és tanulócsoportok - öröm és üröm
Vezércikk - 2018. október 14.
A nyáron meghívtak egy vidéki nagyvárosba, és nagy örömmel mentem, hogy egy új tanulóközösség pedagógiai jövőképének kialakításában segédkezzem. Tényleg nagyon jó volt látni a sok 'laikus', nem pedagógus lelkesedését, akik - észlelve a közoktatás helyenként tragikus helyzetét - a saját kezükbe vették a sorsukat, és megszerveztek egy tanulóközösséget, előbb 4-5, majd 8-10 gyereknek. És várhatóan - újságolta büszkén meghívóm - ez a szám még tovább nő a közeli jövőben. Olyannyira így van ez, hogy más tanulócsoportok már közösségként, kvázi-franchise-ként működnek, és már kezdenek várólisták is kialakulni egyes helyeken. Mivel az igény egyre nagyobb - és egyre gyorsabban nő - remek ötlet lehet most ilyen rendszereket működtetni. a nyáron további 5-6 olyan felkérést kaptam, hogy tartsak előadást egy tanulócsoport indításának pedagógiai minimumáról.
És mindez igencsak rendben van, hiszen egyre több olyan hely van, ahol a tanuláshoz való jog egyre komolyabban csorbul. Ha nincs kémia, fizika, vagy éppen nyelvtanár, akkor a továbbtanulás kérdésessé válik (pláne úgy, hogy valaki az általános iskolában 0 - azaz nulla - kémiaórán vesz részt), arról nem is beszélve, hogy a nyelvtanulás még inkább felértékelődik azoknak a szemében, akik arra gondolnak, hogy gyermeküket szeretnék a felsőoktatásban is látni.
Ki hibáztathatná hát azokat, akik a jelenlegi helyzetre érzékenyen, pro-aktívan reagálva tanulócsoportokat szerveznek, megkeresik azt a tanítót, nyelvtanárt, aki - emberi fizetésért - vállalja a féladatot, és minimális adminisztrációs terheléssel, 35 helyett 4-5 gyerekkel foglalkozhat szép környezetben egész nap. Win-win - mondhatnánk, hiszen a pedagógus (ha nem is keres nagyon jól) normális környezetben, valóban kis csoportos foglalkozásokat tarthat motivált szülők kedves gyerekeinek. A gyerekek jól járnak,hiszen a szociális tanulás adva van számukra, ám mégsem kell a rengeteg kihívással küszködő helyi általános iskolába járniuk. És még az iskolának is (főleg vidéken, ahol a 10 fős osztály elindítása is kérdéses gyakran) jól jöhet a 4-10 magántanuló, akik a rendszerben náluk vannak rögzítve.
Hát, ilyen ez a 21. század eleji magyar win-win. Aki megengedheti magának, most már sokkal kevesebb ellenállással (állami, önkormányzati, stb.) kell szembenézni, ha magániskolát, vagy főleg, ha tanulócsoportot szeretne indítani. Aki nem tudja megfizetni, annak persze marad az állami, ahol két éve nincs kémia- vagy fizikatanár, és nincs valódi nyelvoktatás, ami a 2020-as felvételi jelentkezéstől pont ezt a társadalmi réteget vágja el. Ne legyenek illúzióink; a középosztály meg fogja találni és fizetni azt a magántanárt, aki megtanítja a gyerekét középfokon angolul. Ők megszervezik maguknak a tanulócsoportot, és lesz pénzük gyógypedagógushoz vinni a gyereküket, ha arra van szükség.
Nem lehet nem észrevenni, hogy rendszerszinten, és egyre nyilvánvalóbban abba az irányba indulunk, ahol a szegényeknek, az állami rendszerből kitörni képtelen tömegeknek a sorsa minden szempontból már az általános iskola elején meg van pecsételve. Vajon ki fogja tudni nyelvvizsgáztatni a gyerekét, ha nem létezik nyelvoktatás az iskolában? Ki látja be, hogy egy diákhitelt (akár milliókat) megérheti felvenni, mert egy diplomával vissza lehet könnyedén (vagy nehezebben) fizetni egy jó munkahely megszerzésével? Kinek jut eszébe kódsuliba íratni a gyerekét, hogy pár év alatt kódolóként milliókat kereshessen havonta, ha jó?
Én értem, hogy a pedagógus bérekért és a jobb feltételekért szeretnének sztrájkolni a szakszervezetek, de az miért nem szúr szemet senkinek, hogy a tanárképzésben nincs kötelező képzés az SNI gyerekek kezeléséről, felismeréséről. Ezek után nyilván nem lesz képes egy tanár felismerni a problémákat, pedig az ő dolga lenne, ő az első vonal, aki a gyerekek között dolgozik egész nap. Miért egy iskola diákbizottságának kell azon töprengenie, hogy hogyan tud pénzt szerezni arra, hogy ne csupán egyetlen akadálymentesített WC legyen az iskolában - mindentől a lehető legmesszebb, hogy egy szünetben kerekesszékkel lehetetlen legyen gyakorlatilag megjárni az utat? Miért gondoljuk azt, hogy igazságos az eleve lemaradó gyerekeknek kötelezően előírni a nyelvvizsgát a középiskola végéig? Komolyan azt képzeljük, hogy egy ormánsági kis faluból reális cél lehet ezek után a Corvinus? Nyelvtanár, term.tud tanár nélkül, pénz és lehetőség nélkül? És akkor most arra kis sem tértünk, hogy készül a fizetős egészségügyi szolgáltatások listája, ami - sejthetjük - ismét nem a közmunkából élőknek ad több esélyt az egészséges életre.
Szóval mindezek fényében kicsit szomorú is vagyok a tanulócsoportok ekkora sikere és ilyen jelentős térnyerése miatt, hiszen ez is egy újabb egyértelmű jel arra, hogy a problémát észlelve a középosztály ismét elegánsan ellép, és megoldja saját erőforrásainak felhasználásával a helyzetet, így az oktatásügy egészével nem kell foglalkoznia. És , lássuk be, igazuk van. Mert ugye az oktatás átalakítása, a rendszer hibáinak világossá tétele nem kecsegtet rövidtávú, élhető megoldással a gyerekeik számára. Arról pedig már lehet képünk, hogy mennyire hatékonyak az akár országos tiltakozások, megmozdulások. És mégis, rossz látni, ahogy programszerűen, teljesen nyilvánvalóan zajlik egy olyan folyamat, amely egyre kegyetlenebbül zár el gyerekeket a sikeres élet, jövő esélyétől. Hát ezért szomorkodom én kicsit a tanulócsoportok egyre nagyobb sikerén.
