A tanári pálya márpedig menő(zés)?

Kezdjük a tartalmi résszel, mert az az egyszerűbb. Itt könnyű dolgom van, hiszen azt a rendszert mondja el nagy vonalakban Andrea, amit én mutattam neki (osztályzás helyett pontalapú értékelés, saját dolgozatok megírása, a diákok egyéb érdeklődésének az értékelési redszerbe történő beemelése, az értékelés és az osztályzás elválasztása). Amikor engem kérdeznek erről, mindig nagyon vigyázok, hogy soha ne csak 5-10 percem legyen, mert ennyi idő csak arra elég, hogy kérdések fogalmazódjanak meg a hallgatóságban, illetve felépítse mindenki azt a ’nálam ez úgysem működne’ érvrendszert, ami gyakran a zsigeri reakció. A kommentekben többször érezhető ez: „jönne csak el keletre, fél évig nem bírná” vagy „Talán fel kellene tennie egy videót legalább egy megtartott órájáról. Kíváncsi lennék rá, hogy folyamatosan, heti 22-24 órában meddig bírná az általa hirdetett módszert, mert hirdetni és lelkesedve előadást tartani 60000 Ft./órás előadói díjjal egész más, mint napi 5 órát lenyomni mondjuk egy VIII kerületi suliban. Szerintem hamis, úgy ahogy van.” És lássuk be, ezekben a kommentekben van valami (általában jellemző, hogy a negatív kommentek specifikusak, míg a pozitívak – amelyből szintén szép számmal akad – általánosak, de erről később).

Szóval itt az első probléma: az, aki tanít (heti 22 órában, főállásban, kevés pénzért stb. – ismerjük ezeket), az ettől a lelkesedéstől ideges lesz/lehet, mégpedig több okból: először is azért, mert tudja, hogy a tanári szakma nem varázslás. Vannak varázslatos pillanatok, emberek, néha hetek is akár, de ha őszinték szeretnénk lenni, akkor ez 99% munka és 1% varázslat. Meg lehet élni persze minden óra minden percét így, de nem hiszem, hogy ez reális lenne bármelyikünk életében.

Mert ugye hiába szeretnék én varázsolni, ha nem varázslóra van szükségük a diákoknak. És gyakran nem arra, hanem arra, hogy valaki odafigyelve, alaposan, kiszámíthatóan segítsen nekik tanulni, segítse őket céljaik elérésében, röviden: végezze a munkáját. Nem mindig és nem mindenki vevő a Holt költők társasága jellegű tanári attitűdre, főleg, hogy annak nincs is általában alapja vagy létjogosultsága. Alapot a tisztelet és a közös hatékony munka adhat, létjogosultságot pedig azok a ritka varázslatos pillanatok, amelyek néha mindannyiunk napjait boldoggá teszik. Érdekes történet volt, amit egy diák mesélt egy tanáráról, aki az első órát úgy kezdte, hogy mindenki álljon fel a a padra és tépje szét a könyvét – nyilván ezt látta Robin Williams-től, és ezt gondolta megfelelő nyitásnak. A gyerekek nem értették, és azt szerették volna az egyre kényelmetlenebb helyzetben, hogy elkezdődjön végre az óra. Aztán valaki belátta, hogy addig úgysem történik ez meg, amíg nem álltak az asztalon, úgyhogy beszólt, hogy: „álljunk már föl b* meg, mert addig nem nyugszik”. Cinikusan és értetlenül állt az unott osztály a padokon, azt várva, hogy lesz-e még valami. Ja, a könyv széttépését megtagadták, mert részben könyvtári volt, részben most fizettek érte több ezer forintot. A tanulság ebből, hogy téved az, aki azért megy tanárnak, hogy menő legyen. Ez egyszerűen nem így működik.

Ehhez kapcsolódik az előadás stílusa, ami rendkívül lendületes, jól felépített, ’tedes’, és szuggesztív. Azt sugallja, hogy tanárnak lenni ’menő’. Ezt látom egyébként a legnagyobb hátrányának is, több okból: a szakirodalomból tudott, hogy a tanárok pályaválasztását szinte soha nem reális várakozások, hanem előre elképzelt szerepelvárások, saját tapasztalatok, illetve a saját egyéniségük határozzák meg. Ez azt jelenti, hogy egy tanárjelölt azért szeretne tanár lenni, mert egy kép él benne, aminek szeretne megfelelni. Ez táplálkozhat a HKT-ból, Andrea előadásából, vagy egyéb – a tanári pályát erősen idealizáló – impulzus nyomán. Ez pedig több módon is visszaüthet, hiszen a valóság nem ez lesz. A valóság az, hogy NEM azt csinálok 33 gyerekkel 45 percen át, amit csak akarok, hanem azt, amit KELL, amit ők is akarnak, és azt, amit tudok. Ezek pedig gyakran ellentmondásban álllnak egymással. Hiába készülöm magam halálra, ha fizika dolgozat után nem lesz kedvük, akkor nem dolgoznak.

Az sem mellékes, hogy a tanár az egyéniségével, a személyiségével dolgozik, és ez óhatatlanul korrodálódik az idők során. A tanárok 30%-át éri el a burnout, a szakmai kiégés, illetve 60-70%-uk veszélyeztetett. Nem csoda, ha valaki ezt jól csinálja, akkor sokat kell adnia magából. A burnout érdekessége, hogy a pálya elején kezdődik, a naiv hitekkel – az olyan gondolatokkal, amelyeket Andera az előadásában megfogalmazott. Aztán kap az ember egy osztályt, nem képes sem adaptívan gondolkodni, sem differenciáltan órát szervezni – nem is beszélve a tanterv, a szülők, az új iskolai közeg és a gyerekek felől érkező nyomásokról. Akármilyen varázsló, szinte biztos, hogy egy idő után rádöbben, hogy nem mindig lesznek jók az órái, nem mindig sikerülhet minden, lesznek sikeresebb és kudarcosabb csoportok, és lesznek olyan gyerekek, akik igen konkrétan és magasról tesznek a tanár-varázsló mágiájára, mert csak a matekot tanulnák meg, ha lehetne. Miután gyakran éri kudarc a kezdő tanárt, és nem rendelkezik olyan adaptív készségekkel, amelyek segítségével ezt fel tudná dolgozni, gyakran egy ördögi körbe lép bele, amelyben egyre többet készülve, egyre makacsabban szeretné a célját elérni. Természetesen egyre görcsösebben, bizonytalanabbul és sértődékenyebben azokra, akik nem vevők a stílusára. Ennek a folyamatnak a vége pedig a burnout. Én azt gondolom, hogy sokkal jobbat teszünk a leendő tanároknak, ha reális pályaképet festünk, nem motivációs beszédekben sulykoljuk, hogy ez egy menő foglalkozás, ahol te döntehtsz arról, hogy varázsló leszel (vagy katona, ugye, nem is beszélve a vadakat terelő juhászról).

További gondom az előadással, hogy amikor szakmai megjegyzéseket tesz, akkor helyenként nem világos és pontatlan, amit mond. Például: "kimondtam, hogy a visszajelzés azonos az értékeléssel. Ha én ezt a kettőt szétválasztom, sokkal jobban motiválhatom őket" (4:10-nél a videóban). Ez – lássuk be – remekül hangzik, hatalmas taps. Egészen addig, emíg bele nem gondolunk, hogy mit is jelent. Mert ugye az értékelés (egyik) definíciója a szervezett visszacsatolás, értékmegállapítás. Azaz az értékelés maga a visszacsatolása egy pedagógiai folyamat sikerességének (vagy sikertelenségének). Az is értékelés, ha jegyet adok, ha pontot adok, az is, ha smiley-t rakok a fogalmazásra, és az is, ha elfintorodom egy választ hallva. Az, ahogyan és amikor ezt elmondom (pl. jegyek, gesztusok formájában), a visszacsatolás. Ha megpróbáljuk ezt a mondatot Andrea előadásában értelmezni és lefordítani osztálytermi gyakorlatra, valami olyasmit jelentene, hogy „adok jegyet, vagy pontot a munkájukra, de nem mondom meg, vagy nem mondom meg, hogy a visszajelzés mire és milyen értékelést ad”. Ami pedig nonszensz. Éredetileg ez úgy hangzott (tőlem), hogy az értékelést és az osztályzást választom le. Azaz, bár adok jegyeket – mert ez kötelező – nem ez lesz az értékelés (visszajelzés) mértékadója. Ez pedig nem mindegy. Persze ez szakmai szőrszálhasogatásnak tűnik, de szerintem fontos, hogy akkor is legyen szakmailag értelme annak, amit mondunk, ha az előadás laikusoknak szól. Mert ők tapsolnak mindennek, mert számukra kevés a tétje. Ellenben egy tanárral, aki esetleg használni akarja a rendszer elemeit, és itt elakad.

Végül a számomra legvisszásabb és legzavaróbb elemére szeretnék kitérni az előadásnak, ez pedig az utolsó perc, ahol a szülőket és döntéshozókat szólítja fel az előadó arra, hogy „támogassanak minket, jó tanárokat”. Na ez az, amire szerintem a világon semmi szükség nincs, és rengeteg kárt okoz(hat). Rögtön élesen sarkítva látjuk a két választási lehetőséget, a szemét, nem figyelő diákot azonnal feleltető kollégát, aki börtönnek tekinti az osztályterem ajtaját, alig várja az óra végét, utál mindent és mindenkit, megfáradt, emberségnek a nyoma sincs benne. A másik oldalon a varázsló, lelkes tanár, ahol minden remekül működik. Sajnos nem csak sugallja, de ki is mondja Andrea, hogy ’mi’ – mármint ők – a varázslók a jó tanárok. Én ezt a képet sokkal árnyaltabban látom, mert ugye mi a helyzet azzal a magánéleti válsággal küzdő tanárral, aki nem ér rá, nem tud, és nincs is ereje a gyerekek lelkével foglalkozni, varázsolni, mert emberfeletti erőket mozgósít, hogy az órákon összeszedetten tudjon működni és leérettségizzen az osztálya? Vagy mi a helyzet azzal, aki nem igazából tanít semmit és magántanárhoz jár a fél osztály, de minden órán olyan izgalmas dolgokról mesél, amiből építkeznek a gyerekek és imádják? Vagy azzal, akinek a szaktárgyi tudása erősen megkérdőjelezhető, de kirándulásra, programokra viszi a gyerekeket és olyan szeletét mutatja be a világnak, amit addig nem is sejtettek, hogy lézetik? Vagy azzal, aki nem demokratikus – sőt! –, a modern eszközöket utálja, és még a villanyt is lekapcsolja, ha lehet, projektort nem használ, számítógépet nem tud bekapcsolni, mindenki fél az óráján és kuss van, ugyanakkor olyan magával ragadó előadásokat tart a tantárgyában, hogy minden szavát isszák a gyerekek? És még sorolhatnám … vajon ezek a kollégák nem jó tanárok? Vajon az ő kirostálásukra, megbélyegzésükre szólít-e e fel az előadás nézőként, szülőként, döntéshozóként? És ha nem, akkor kik is a jó tanárok, akiket támogatni kell? És valóban csak ez a két véglet létezik?

Kíváncsi voltam a diákok véleményére, és egy osztálynak levetítettem a videót órán (18 évesek). Ezek a fiatal felnőttek hangosan végignevették – mert ők pontosan tudják, hogy milyenek azok a tanárok, akik tanítják őket. Hibáznak, nem lengetnek varázspálcát, idegesek, néha feszültek, néha nem, jófejek vagy parasztok, néha egyszerre mindkettő. De alapvetően – nem úgy, ahogy az előadó állítja – mégis összességében elfogadhatóak, sőt akár szerethetőek, hiszen az látszik, hogy legtöbbjük az esetlensége és bénázása mellett jószándékú és jót akar. Csak nem mindig sikerül. Ez pedig sajnos velejárója a szakmának – és nem csupán a tanári hivatásnak, hanem minden emberi kapcsolatnak. Amikor a diákokat megkérdeztem, hogy mi volt ebben vicces, azt mondták, hogy „túltolta a fílinget” kicsit, illetve az vicces, ha valaki magáról állítja, hogy milyen jó tanár. És ebben van valami talán – ami persze nem jelenti azt, hogy nem az, sőt, személyes meggyőződésem, hogy Andrea szeret és tud is tanítani.

Szóval sok kérdést vetett fel bennem ez a videó, ha valaki ez alapján választja a tanári hivatást, valószínűleg keservesen csalódni fog. Érdemesebb lenne részletesebb, alaposabb, szakmailag megalapozottabb, átgondoltabb, kevésbé az amerikai motivációs előadások sarkított, túljátszott stílusát utánozva megpróbálni ’imidzset’ gyártani a tanárságnak. Mert ez nem menő – ez menőzés.