A hülyeség terjedési sebessége
Vezércikk - 2015. május 25.
Az anekdota szerint Karinthy Frigyes végzett el egy kísérletet, hogy megállapítsa a vicc terjedési sebességét. Mi most egy hasonló kísérletet végezhetünk el a modern technika segítségével, mekkora a hülyeség terjedési sebessége? Vagy, hogy pontosabban, tudományosabban tegyük fel e kérdést: mi terjed gyorsabban az internetnek köszönhetően a pontos vagy a pontatlan információ?
A tankönyvek tele vannak olyan információkkal, amik nem igazak. Néha azért, mert le kell egyszerűsíteni dolgokat, amikor az atomszerkezetről van szó nem kezdhetünk a Schrödinger egyenletekkel hetedikben, ehelyett pályákon szaladgáló golyókat rajzolunk, még ha ez nem is fedi azt, amit ma tudunk erről a témáról. A gravitáció tanításakor sem megyünk bele abba, hogy a tér-idő görbület hogyan befolyásolja Newton törvényeit. Vannak azonban olyan állítások is, amik egyszerűen hamisak és nem hogy nem szolgálják, hanem megnehezítik a megértést, mégis szinte kiirthatatlanok. A tankönyvek átfutási ideje hosszú, ezzel esetleg magyarázható, hogy miért maradnak benne megcáfolt információk, de azt várnánk, hogy az internet segít a hibák kiküszöbölésében, nyilván az információs szupersztrádán csak a legújabb és legpontosabb információkat tárjuk a diákok elé. Lássuk valóban ez-e a helyzet!
Vizsgálatunk tárgya az emberi ízérzékelés és egy ezzel kapcsolatos mítosz lesz. A mítosz érdekessége, hogy pontosan ismerjük az eredetét: 1901-ben a német Hanig professzor vizsgálta először, hogy a különféle ízeket miként érzékeljük a nyelv egyes pontjain. Talált bizonyos (bár apró) eltéréseket és erről írt is egy német nyelvű cikket. Ezt a cikket vette alapul Boring 1942-ben, aki félreértelmezve Hanig eredeti adatait azt állította, hogy a nyelv egyes részei felelősek az egyes ízek érzékeléséért. Így született meg az azóta számtalan alkalommal újraközölt rajz a nyelv ízérzékeléséről.
Érdekes módon az senkit nem zavart, hogy a legegyszerűbb mindennapi tapasztalat ellentmond mindennek. Elég csak egy kis sót tennünk a nyelvük hegyére vagy hátuljára, hogy megbizonyosodjunk erről. A kép elindult diadalútjára és minden biológiatankönyvben helyet kapott. 1974-ben azután Virginia Collins megismételte Hang kísérletét és igazolta, hogy valóban vannak eltérések az egyes ízek érzékelésében a nyelv bizonyos területei között, de azt is megállapította, hogy ezek a különbségek alig kimutathatóak, a mindennapi érzékelésben nem jelentkeznek. Azóta már sok vizsgálat igazolta, hogy a nyelv ízérzékelésének híres ábrája hibás, hamis, félrevezető.
Mi történt ezután? Eltűntek a tankönyvekben Boring ábrái? Az új kiadások már javították a hibát? Nem igazán. A hülyeségnek volt 32 év előnye, ez túl sok volt az igazságnak, hogy behozza. De itt az internet! A tudás most már határok nélkül, mindennél gyorsabban terjedhet! Az elmúlt húsz évben csak eltűnhettek ezek a hibás képek és információk, legalább a digitális tananyagokból!
Úgy tűnik mégsem. Pár kattintás elég volt, hogy a képet megtaláljam a Sulinet Digitális Tudásbázisban vagy a Mozaik KIadó könyvében, a Digitális Tankönyvtárban, egy egyetemi jegyzetben, ami a HEFOP keretében készült, az Öveges Programhoz készült anyagban. A gombareceptek oldalán (ITT) még a később felfedezett umami ízt is elhelyezik a képen, bizonyítva, hogy a hülyeség képes követni a világ változását.
Rövid vizsgálódásunk tapasztalata tehát, hogy az internet megjelenése nem változtatja meg a hülyeség és az igazság relatív terjedési sebességét.
