45 perc csapdájában
Vezércikk - 2023. december 24.
Nagy verseny, hogy vajon mi lehet az a hagyományos iskolai keretekben, ami a legjobban távolítja azt el attól a fajta tanulástól és tanítástól, amit jobb híján 21. századinak szoktunk nevezni. Mindenki fel tudja sorolni, hogy milyen képességekre lenne szükség: együttműködésre, kezdeményezőkészségre, problémák felismerésére és megoldására, a tudásszerzés képességére és így tovább, majd mindenki felteszi a kezét, hogy de hát ez sajnos itt és ilyen keretek között lehetetlen. Merthiszen a NAT és a kerettanterv, az érettségi követelmények, az éves mérések, az óraszámok és az osztályozás és így tovább. Herkulesnek csak tizenkét feladatot megoldania, a 21. századi tanárnak ennél jóval többet kellene, de vajon melyik lehet az ősbűn, a hagyományos oktatásnak az a vonása, ami teljesen ellehetetleníti, hogy valódi tanulás és tanítás történjen az iskolákban?
Az utolsó héten az iskolámban témahetet tartottunk és arra a meggyőződésre jutottam, hogy az, ami leginkább akadálya a tanításnak a 45 perces tanóra. A témahét mifelénk azt jelenti, hogy az adott héten csak egy témával foglalkoznak a diákok, tehát nincsenek is klasszikus értelemben vett óráik, hanem minden tevékenység az adott téma köré szerveződik. A témát az adott évfolyam tanárai határozzák meg és ők azok, akik a hét menetrendjét is megtervezik. Érdekes látni, hogy mint a szirének hangja, úgy csábítja az embert a 45 perces frontális előadás lehetősége és alig van olyan témahét, ahol ilyesmi egyáltalán ne lenne. Pedig azokban az esetekben, amikor sikerül megszakítani ezt a keretet, egészen hihetetlen dolgokra képesek a diákok, így volt ez a mi Ki mit tud?-unk esetében is.
Korábban már beszámoltunk egy hasonló témahétről, ami egy, folyamatos projektként tudott működni, ez volt a Tudományos játszóház, a mostani talán még egyszerűbb alapötletből indult ki, rendezzünk egy Ki mit tud?-ot. A diákok az első nap során még néhány rávezető játékot játszottak, majd kitalálták, hogy ők mivel lépnének fel, csoportban vagy akár egyénileg. Az ötletekkel aztán a nap végén jöttek az évfolyam öt tanárához, akik elmondtuk, hogy az adott dolog jó lesz-e vagy esetleg valamivel még érdemes feldobni. Mindegyik számhoz egy mentor is csatlakozott a tanárok közül, aki végig követte és segítette a felkészülést. Ezt követően két és fél napjuk volt a próbákra, majd a negyedik napon jött az előadás. Voltak jobb és rosszabb produkciók, de nem is ez volt a legérdekesebb, hanem az az elmélyült munka, ami a héten át zajlott. Volt egy öt lányból álló csapat, akik előadták a Hey lover című dalt, ez már magában is remek (hogy talál meg öt tizennégyéves egy hatvan éves slágert?), de attól lesz igazán érdekes, hogy a dobos és a basszusgitáros is ekkor találkozott először a hangszerével, a két gitáros sem volt éppen profinak nevezhető, mégis két napon át szüntelenül próbálva sikerült egy remek produkcióval előállniuk. Hasonlóan voltak az artisták, azok, akik trükkökkel teli filmet csináltak és ehhez meg kellett tanulniuk az After Effects használatát és így tovább. A mentori támogatás segített abban, hogy egy csapat se legyen megúszós, a végén mindenki valami vállalhatót tudott bemutatni. A sokszor elhangzó mondat, hogy nem a cél, hanem az oda vezető út a fontos, itt is igaz, a legtöbbet a felkészülésből tanultak a diákok és pont olyan képességeket, amiket előszeretettel nevezünk 21. századinak.
De mi akadályozza azt, hogy ilyen tanulás sokkal gyakrabban valósuljon meg az iskolában? Sok dolog a tantervtől a tantárgyakig, de ezek közül is kiemelkedik a 45 perces tanóra. ha belegondolunk, egyértelmű, hogy a frontális előadáson kívül a 45 perces óra semmire sem jó. Nem lehet kísérletezni, nem lehet alkotni, nem lehet eszközöket használni sem, hiszen a kipakolás és a bepakolás már magában elviszi az óra felét. Az óra kerete és formája tulajdonképpen megakadályozza azt is, hogy a diák valódi, elmélyült munkát végezzen, hogy olyan dolgokat tanuljon, amiket az a 21. század elvár. Abban a pillanatban, amikor sikerül kitörni ebből a keretbő, legyen az erdei iskola, témahét vagy csak egy nyári tábor, a diákok hirtelen szárnyakat kapnak.
Gyakori érv, hogy a diákok figyelmi terjedelme miatt van szükség a 45 perces órákra, de ez az érv biztosan nem állja meg a helyét. Már Maria Montessori megfigyelte, hogy milyen sokáig és milyen elmélyülten képesek dolgozni akár ötévesek is, ha valami igazán érdekli őket, ezt nevezte a figyelem koncentrációjának. Ha egy óvodás képes rá, akkor miért nem tudjuk elvárni egy középiskolástól? Az is biztos, hogy nincsen az az osztály, amiben mindenkinek pont 45 perc lenne a figyelmi terjedelme, lesznek, akik gond nélkül tudnának órákon át dolgozni és olyanok is, akiknek negyedóra után van szükségük kikapcsolódásra, váltásra. A szabad munkaszervezés erre lehetőséget ad, a 45 perces órák béklyója nem.
Ha a 45 perces óra csak arra jó, hogy minél bonyolultabb nonfiguratív ábrák keletkezzenek a füzetek szélén, akkor miért van? Ki az, akinek jó ez a rendszer? Egyetlen egy olyan szereplő van, akinek ez megfelelő, akinek a figyelmi terjedelme biztosan nem több 45 percnél: a frontálisan tanító tanár. Ha valaki végig előadást tart egy órán, 45 perc után biztosan szüksége lesz a szünetre, hogy azután újra kezdhesse más diákokkal, teljesen más tananyaggal. Csak az a baj, hogy a frontális tanítás olyan, mint az amfetamin, ami az energikusság és tevékenység érzetét adja meg a felhasználónak, úgy érzi kirobban az energiától és nagyon sok dolgot tud megcsinálni, aztán a hatás elmúltával jön a felismerés, hogy mindez csak illúzió volt, a szer csak az energikusság, tevékenység érzetét adta meg, és messze nem sikerült annyit megcsinálni, mint hitte volna a használó. Erre a dilemmára gyakran az újabb és még több amfetamin használata a válasz, ami a biztos út a függőséghez. Jelen oktatási rendszerünk a frontális órákkal van hasonlóképpen: a frontális óra megadja azt az illúziót, hogy a diákok tanulnak, hiszen a tanár leadja az anyagot, csak később derül ki, hogy valódi tudás nem nagyon keletkezett, amire a megoldás sokak számára még több frontális óra tartása. Ezt a rendszert betonozza be a 45 perces óra, a tantárgyak felszabdalt rendszere, a tanítás illúziójával helyettesítve a valódi tanulást. Ha képesek lennénk elhagyni ezt a rendszert, lehetne valódi differenciálás, valódi projektek, valódi képességfejlesztés. Érdemes megpróbálni.
